Egy óceán húzódik közöttünk

 

Hullámzó félreértések mossák simára a partszakaszt, ahol a visszhangzó csend zeng egyre hangosabban  kimondott szavakhoz alattomos árnyékként simulva.

 

Néha elfelejtem, hogy az árnyék milyen természetes képződménye annak, amit megtestesítünk. Ilyenkor minduntalan magam mögé lesek, megbizonyosodva: még mindig követ. 

 

Talán az vonz benned is - hogy nincs partszakasz, ahol nem csavarnál árnyék-pokrócba. Hogy meg ne fázzak - mondod - mindig olyan hidegek a kezeid. Lehel hamis reményt átfagyott ujjaimra. 

 

A hullámok tovább morajlanak, észrevétlenül , de annál alaposabban alámosva a szirtet, ahol láblógászva nézzük ahogy a naplemente giccskompozícióját igazgatja az égbolt éjbe boruló szegleteiben.

 

-

 

There is an ocean stretches between us

 

Rippling misunderstandings smoothing the coast where the echoing silence resounds increasingly loudly, like an insidious shadow underlying the words we give to each other.

 

Sometimes I forget how shadows are natural vonzat of what we embody. At this time I look behind me, making sure that it's still following me.

 

Maybe that's what attracts me to you - the fact: there is no part of the shore where you wouldn't wrap me in a blanket of your shadow. So that I don't catch a cold - you say - becuase my hands are always so cold. Then he breathes false hope around my frozen fingers.

 

The waves continue to rumble, imperceptibly, but all the more thoroughly washing under the cliff, where we dangle our legs and watch the sunset is adjusting its kitsch composition in the corners of the sky shading into night.